Trianon emlékezete a folklórban

Ahhoz, hogy egy történelmi esemény folklorizálódjon, általában több-kevesebb történelmi távlat szükséges. A folklórkutatók véleménye máig megoszlik azt illetően, hogy egy orális tradíció (adott esetben monda) fennmaradhat-e akár évszázadokon keresztül is változatlan formában, vagy legalábbis eredeti tartalmát javarészt megőrizve?

Valamint mindezzel összefüggésben: vajon a kommunikatív emlékezet hogyan és mennyi idő alatt válik/válhat a kulturális emlékezet részévé? Honi viszonylatban az első ilyen folklorisztikai vizsgálat, az 1947-ben megszervezett 1848-as témájú gyűjtés tapasztalatai azt mutatták, hogy a mondaalakuláshoz és a szöveghagyomány elterjedéséhez valóban kell bizonyos történelmi távlat, akár több nemzedéknyi idő is.

Az ókori történetíró, Tacitus a szemtanúk halálát jelölte meg olyan határvonalként, amikortól a személyes beszámolók helyébe a történészi olvasat (illetve a szemtanúktól független elbeszélés) léphet. Arnold van Gennep a szájhagyományozódást vizsgálva úgy találta, hogy általában öt-hat generáció, azaz mintegy százötven-kétszáz év az az időintervallum, ameddig egy történelmi tényt egy közösség írásbeliség nélkül az emlékezetében tart. A neves német egyiptológus, Jan Assmann három-négy generációban határozta meg azt az időtartamot, amely alatt kulturális emlékezetté alakulhat át a közölni kívánt információ eredeti rétege. 19–20. századi folklórhagyományokra reflektálva Assmanntól függetlenül több magyar kutató szerint is legalább három generáción keresztül szükséges fennmaradnia egy hagyománynak ahhoz, hogy egy kulturális jelenséget hagyománynak nevezhessünk. Igaz, a 20–21. századra az élet e tekintetben is felgyorsult, és a tömegmédia meg az internet korában napok alatt a közösségi folklór részére válhat, akár különféle variánsok formájában is, egy sokakat érintő, megmozgató esemény – gondoljunk csak például a koronavírussal kapcsolatos, a világhálót elárasztó mémekre.

 

 

Nagyításhoz kattintson a képre! 

 

1. kép: A magyar küldöttség elhagyja a békeszerződés aláírásának helyszínét – forrás: magisterpress.hu

 

Trianon emlékezete már csak a kényszerű történelmi adottságok miatt is, vélhetőleg még sokáig velünk marad, és ebből adódóan tág tere nyílik továbbra is annak, hogy újabb és újabb képzelet-teli reflexiók tapadjanak hozzá, váljanak a részévé. Ahhoz azonban, hogy organikus néphagyománnyá váljon, igen gyakran valamilyen helyi „fogódzó” is szükséges: nemzeti vagy éppenséggel még lokálisabb szinten. Tehát az, hogy mi történt 1920 júniusában egy Párizs melletti palotában, az nem féltetlenül mondaképző elem, többnyire csak akkor válik azzá, ha az az emberek mindennapi életére is konkrét hatással van Trianon emlékezete. Például hogy egyik napról a másikra a magyar csendőrt egy román váltja a faluban. 

Trianon alapjaiban rengetett meg mindent, kezdve az Osztrák–Magyar Monarchia 1914-ig prosperáló gazdaságával. Talán csak a tatárjárás, a török hódoltság, vagy valamilyen egyéb véres és pusztító hadjárat fogható hozzá. Esetleg – mintegy aktualizálva – egy pusztító járvány, mint volt a 14. századi nagy pestisjárvány, vagy később egyes vidékeken a kolera. Tehát valami olyan történés, ami után már nem lehetett ugyanúgy folytatni az életet, mint annak előtte. Igaz, a trianoni döntés ilyen közvetlen módon nem követelt emberéleteket.

A békeszerződés aláírását követően leggyorsabban és legmozgékonyabban a különféle városi legendák, a korabeli – és sok tekintetben máig ható – összeesküvés-elméletek szöktek szárba. Ilyenek voltak az első világháború elvesztésével kapcsolatos képzetek, főképpen az, hogy az országvesztést árulás okozta, valamint az 1920-as párizsi történésekkel kapcsolatos szóbeszéd. Érdemes lenne végignézni ebből a szempontból is a korabeli sajtótermékeket, hogy a különféle hírek és rémhírek miként csapódtak le az akkori cikkekben. Már csak azért is, mert ezek a modern mondák többnyire valóban az urban legend körébe tartozók, és inkább a közkultúra, semmint a néphagyomány részét képezik, és „forrásvidékük” is érezhetően a értelmiségi, kis- és középpolgári közeg.

Ilyen – máig élő – hagyomány például a francia miniszterelnök magyar menyéről fennmaradt képzet, miszerint Clemenceau magyarokkal szembeni ellenszenvét alapvetően az motiválta, hogy korán megromlott a kapcsolata fia első feleségével, aki valóban magyar volt, egy felvidéki nemesi család sarja (Michnay Ida). Az azonban valószerűtlen, hogy fia jóval korábban bekövetkezett válása bármiben is befolyásolta volt Clemenceau-t. Úgyszintén makacsul tartja magát az a tévhit is, hogy a francia diplomácia azzal alapozta meg a maga számára kedvező területi döntést, hogy a román diplomácia a béketárgyalás ideje alatt nagy számban utaztatott luxusprostituáltakat Párizsba, akiket ingyen bocsátott a francia, angol, amerikai tárgyalódelegáció rendelkezésére.

 

E történetek egy része száz év leforgása alatt mondává vált. Az utóbb említett összeesküvés-elméletek és tévhitek is lényegében azok, hiszen makacsul tartják magukat még száz év múltán is, különös módon elsősorban értelmiségi körökben. Sok más hasonló képzet ellenben bizonyára már a békeszerződés aláírását követően nem sok idővel a felejtés részévé vált. Az a teória, miszerint az országvesztést valójában árulás okozta, maradt meg a néphagyományban a legelevenebben, aminek fő oka abban keresendő, hogy ez esetben archaikus képzetek (lásd Ephialtész szerepét a mártírhalált halt háromszáz spártai kapcsán) aktiválódtak és adaptálódtak a folklór belső önmozgásai és törvényszerűségei szerint.

  

Helyi szintén, egy-egy konkrét településen elsősorban emberi tragédiák rögzültek olyan elevenséggel, hogy még száz év múltán is emlékeznek rá az ott lakók, lévén, hogy az esemény megszakítatlanul a szájhagyomány része. A történelmi Magyarország területére bevonuló román és cseh katonák önkényeskedéseiről, kegyetlenkedéseiről, esetenként vérengzéseiről magam is számtalan történetet jegyeztem fel az ezredforduló körüli években. Ezek a hagyományok részét képezik a közelmúltban publikált 12 kötetes, lexikonszerű kézikönyvsorozatnak, A magyar történeti mondák katalógusának is.

 

E kor számos történelmi szereplője a népi emlékezetben is szerepet kap. Solymossy Sándor, a budapesti egyetem hajdani néprajzprofesszora A magyarság néprajza című kézikönyv 1935-ben kiadott harmadik kötetében a magyar népmondáról szólván úgy találta, hogy Rudolf trónörökös volt az utolsó olyan történelmi személyiség a magyar történelemben, akinek az alakja körül mondakör formálódott. És ebben akkor igaza is volt, noha mondák az első világháborút követően is létrejöttek és formálódtak egy-egy jeles vagy éppen negatív szerepet betöltő történelmi személy alakja körül, sőt két esetben még 20. századi keletkezésű mondakörökről is beszélhetünk, gondoljunk csak Horthy Miklósra, valamint a legendás erdélyi püspökre, Márton Áronra.

  

Trianonnal közelebbi összefüggésben az események néhány kortársa említhető példaként. Akár a már említett Rudolf is, ugyanis a néphagyomány szerint, a hivatalos közléssel ellentétben nem halt meg, hanem az apjával/a Rotschild-házzal való konfliktusa miatt elbujdosott, és csak az első világháború éveiben tért vissza. Még olyan, fantasztikusnak tűnő, ám viszonylag közkeletű nézet is terjedt 20. század első felében, hogy Hitler valójában Rudolf trónörökössel azonos.

A tényleges kortársak közül leginkább Tisza István miniszterelnök, az utolsó magyar király, IV. Károly és felesége, Zita, vagy éppen a transzilvanizmus eszmekörét megfogalmazó Kós Károly említhető olyan történelmi alakként, akikről Trianon kapcsán vagy attól függetlenül mondákat őrzött meg a magyar néphagyomány. Logikus és törvényszerű, hogy az ország vezetőit, valamint a katonákat, művészeket mindig is nagyobb reflektorfény övezte, mint egy átlagos halandót. A magyar történeti mondák zöme is – ha a betyármondáktól eltekintünk – nevezetes hősök: királyok, fejedelmek, hadvezérek folklórhagyományait öleli fel. A „miért”-re válaszként adódik a bűnbak-képzés mechanizmusa: nyilván kellett valami olyan magyarázat is az országvesztésre, amely egy átlagos, egyszerű ember számára is befogadható volt, a valódi felelősök megnevezése, a Trianonig vezető történelmi okok és körülmények felvázolása ugyanis közérthető módon aligha lett volna elmondható.

„Rudolf királyfi” az esetenkénti negatív, sőt antiszemita jellegű felhangok ellenére is kifejezetten pozitív alak a magyar népi emlékezetben. Összességében ugyanez érvényes az 1916-ban elhunyt Ferenc Józsefre is, jóllehet a folklór ambivalens hősként ábrázolja, nem feledve az 1848–49-es szabadságharc leverésében játszott dicstelen szerepét.

 

 

Nagyításhoz kattintson a képre!

 

2. kép: Tisza István miniszterelnök portréja – forrás: wikimedia commons

 

Érdekes módon Tisza István, aki pedig merev és a formalitásokhoz ragaszkodó ember hírében állt, és második miniszterelnöksége alatt a későbbi történések szempontjából súlyos politikai hibákat is elkövetett, a folklórszövegekben egyértelműen pozitív alak: bizonyára elvhűsége és az életébe kerülő bátorsága avatta azzá. A fennmaradt mondákban Tisza karitatív hajlama, szociális érzékenysége dominál. Egy vajdasági történet pedig a református hitéhez ragaszkodó államférfi beszédes portréja. A szerémségi szórványmagyar településen, Maradékon még 2010-ben is élt a szájhagyományban az a történet, hogy a falubeli lakosok akkor láttak először autót, amikor Tisza István miniszterelnök a faluban járt. Miután a református templom harangszavára összegyűltek az emberek, Tisza beszédet tartott előttük, és többek között azt mondta: „Erre a hitre nagyon vigyázni kell! Mert amíg ez a hit létezik, addig lesznek itt magyarok!”

Hasonlóképpen pozitív alak a folklórban IV. Károly király is. Mivel már korai halálát követően nem sok idővel formálódni kezdett alakja körül egyfajta szentségi aura, amely boldoggá avatásáig is elvezetett, ilyen motívumok is tapadtak a személyéhez (egy súlyosan beteg apáca meggyógyul, miután hozzá imádkozik). Több monda is sikertelen visszatérési kísérletével kapcsolatos: kápolna épül azon a helyen, ahol Cirákon leszállt a repülőgépével, és sokáig őrizték a lábnyomát is ott, ahol utoljára érintette Magyarország földjét, mielőtt emigrációba kényszerítették. Uralkodói sorsára utal az a korabeli kisújszállási szólás is, miszerint „Attila hun király, Károly pedig hun király, hun nem király”.

  

Vele ellentétben a felesége egyértelműen negatív figura a folklórban. A Dunántúltól Erdélyig számos helyen jegyezték fel a néprajzkutatók, hogy az áruló Zita királyné az oka a háború elvesztésének, és így Magyarország szétdarabolásának. E hagyomány szerint Zita mint az olasz király/mint a pármai herceg leánya, értesülve arról, hogy Olaszország hadat üzen az Osztrák-Magyar Monarchiának, elárulja az apjának, hogy a magyar csapatok hol akarnak átkelni a Piave folyón. Az árulás következtében az olaszok felkészülten várják a támadást, és legyőzik az osztrák–magyar sereget, így vész el Magyarország. Egy dél-erdélyi folklórszöveg szerint ellenben Tisza István francia felesége volt az, aki elárulta a hadititkot a románoknak, és ezért vesztették el a magyarok a háborút és Erdélyt.

  

A már említett Kós Károly a Trianon utáni erdélyi magyar élet megszervezőjeként került be a néphagyomány képzeletbeli panteonjába, és vált mondahőssé. A szájhagyománynak is része az a biografikus történet, miszerint jövedelmező budapesti állását és a polgári jólétet odahagyva az utolsó vonattal hazautazott szülőföldjére. Számos történet örökíti meg az erdélyi egyházközségeket végiglátogató református főgondnok alakját is, megemlítve, hogy Kós Károly mindig lóháton, fehér lovon járta a vidéket.

  

A fehér ló motívuma Horthy Miklós narratív hagyománykörében is szerepel, sőt az elcsatolt országrészek visszatérése kapcsán hiteles adat, amely azonban már akkor sem nélkülözött némi előre eltervezett PR-t, hiszen a fehér ősidők óta a pozitív oldal, a jó princípiumának a szimbóluma. A Horthyról szóló mondák a kormányzó antikommunizmusát, vadászszenvedélyét, bajtársiasságát örökítik meg, mindenek előtt és mindenek fölött pedig a trianoni átok megtörőjeként mint az elcsatolt országrészek visszaszerzőjét említik. Ez utóbbi történetek többsége egyébként nem is „vegytiszta” monda: élményelbeszélések, visszaemlékezések arról, hogy milyen is volt az, amikor 1938-ban, 1940-ben, 1941-ben Horthy és a magyar katonaság bevonult a húsz év óta idegen uralom alatt lévő területekre, és hogy e bevonulást mekkora lelkesedés és milyen ünneplés övezte.

Horthy és a visszacsatolt országrészek példájánál maradva: az 1990-es évek második felében erdélyi, felvidéki, kárpátaljai vagy délvidéki gyűjtőútjaimon még szinte minden megkérdezett idősebb adatközlőm személyes vagy családi hagyományként emlékezett vissza e jeles eseményre. Olyan idős emberrel ellenben már én is alig találkoztam, aki számára Trianon vagy az első világháború még személyes élmény volt. A trianoni döntést övező, követő történelmi események szájhagyományozott emlékezete már inkább a családi vagy lokális emlékezetkultúra része. Mint említettem, ott volt igazán meghatározó, ahol, vagy akiknek az esetében az impériumváltás egzisztenciavesztéssel is járt, vagy ahol az új államhatalom igazságtalanul, esetenként brutálisan avatkozott be a mindennapi élet menetébe. A felvidéki tájakon a Garam mentétől Kassa vidékéig még a Stromfeld Aurél-féle vöröskatonák diadalmas előrenyomulásának az emléke is a szájhagyomány része. Ugyanitt az egyébként kulturáltnak tekintett megszálló cseh légionáriusok bevonulásának körülményei – lett légyen az monda vagy igaztörténet – a két nép kapcsolatának kevésbé napfényes oldalához tartozik (a cseh katonák civileket lőnek agyon, akasztanak fel; az érkezésüket ellenszenvvel fogadó magyarokat a kezüknél fogva a gerendához kötözik fel, majd karddal levágják a kezüket, hogy csak a csonkok maradnak ott lecsüngve stb.).

 

 

Nagyításhoz kattintson a képre!

3. kép: A Magyar Királyság közigazgatási térképe 1900 körül – forrás: Magyar Zoltán: A magyar történeti mondák katalógusa. Budapest, 2018. előzék – Nagy Béla rajza

 

 

Hasonló történetek, csak éppen jóval nagyobb számban, Erdélyben is fennmaradtak. A Partiumtól a Székelyföldig tucatszám jegyeztem fel olyan történeteket, hogy az Erdélybe bevonuló román katonák, félkatonai elemek megittasulva attól, hogy hatalmi helyzetbe kerültek, milyen barbár módon bántak a helybeli magyarokkal: huszonötöt vernek az elfogott emberek talpára/belevizelnek az elfogott emberek szájába/a templom falánál könnyítenek magukon, és a helybelieknek megtiltják, hogy az emberi ürüléket eltakarítsák. A kegyetlenkedések és vérengzések eseteit, folklorizálódott emlékezetét pedig inkább nem is részletezem. A leginkább vérlázító eset a bihari Belényes környéki magyar nyelvszigeten, Köröstárkányban és Kisnyégerfalván történt meg, ahol 1919-ben a bevonuló román fegyveresek önkényes és statáriális módon több mint száz magyar lakossal végeztek, esetenként brutális kegyetlenséggel. Az akkor történteket azóta csak „Fekete húsvét” néven emlegetik a Fekete-Körös völgyében. Ha nincsen Trianon, természetesen ez a tömeggyilkosság sem történhetett volna meg.

 

Az erdélyi románság 18–19. századi szellemi központjának számító Balázsfalva szomszédságában fekvő településen beszélt arról még 2004-ben az ottani református harangozó, hogy milyen lefojtott tudatállapottal bír Dél-Erdélyben a szórványlét, hogy lelkileg mennyire megnyomorító érzés „Tűrben tűrni” – ráadásul már egy olyan generáció tagjaként, aki ebbe született bele, és akik számára a „kicsi magyar világ” eufórikus érzése sem adatott meg. Ő mesélte el az első világháború kitörésének egy általa a szülőfalujában hallott változatát:

   „A trónörökös kiment Szerbiába. És ott valahogy lefejezték. Megölték, megkezdődött a tizennégyes háború. És Tisza Pista vót a külügyminiszter. S aztán Ferenc József megmondta, hogy:

– Ne kezdjük a háborút, ne izenjünk hadat a szerbeknek.

Tisza Pista mondta:

– Nem, nem, hát egy taknyos Szerbia csufolkodik egy Magyarországgal?!

   Igen, de a király azt mondta:

– Ne kezdjük, hogy ne veszítsük el az országot! Én nem mondok le a fiamról, de inkább egy embert, s ne veszítsük el az országot.

   S éppen úgy történt.”

  

Szilágysági gyűjtőútjaim alkalmával a tövisháti Lelében hallottam azt a történet, amely egy a román megszállás idején megtörtént helybeli esetet örökít meg. Érdemes szó szerint felidézni, mert a bátor leleményesség valóban szép példája, és azt jelzi, hogy történhetett volna akár másképpen is az, ami 1920-ban bekövetkezett:

   „Mikor ’18-ba’ bévonultak a románok ide, elfoglalni Erdélyt, arrúl tudok többet bővebben, errűl a lelei eseményekrűl. Annyit, hogy itt megalakult egy székely hadosztály. Ellenállott a románságnak, hogy ne engedjék bé. Vót itt egy, Várdai Ferencnek hítták, de a mellékneve vót Burics Feri. Nagy magyar, kemény magyar vót. És má’ kiszorultak errűl a vidékrűl a magyarság, mind Hadadba, ott telepedtek meg, ott vót a királyi főhadnagy hadiszállása, és oda csoportosultak mind a magyarok. Ez az ember, na vót ott nekik gyűlések, ez a Várdai Feri, mire lett figyelmes:

– Na már Lelében is elfoglalták a románok a telefonközpontot! – és minden.

– Micsoda?! – aszongya ez a Feri; itt lakott az én szomszédomba’. Ismertem is. – Micsoda, hogy elfoglalták? Én menyek, és visszahozom.

  Aszongya a királyi főhadnagy erre:

– Kicsi fiú vagy te ahhoz, fiam.

– Én egyes egyedül hozom itt a hónom alatt, nem is sokára! – aszongya.

  Avval iszkiri, mert olyan három kilométerre van Hadadtól Lele, a hadiszállásuk, a románoknak. Ment, kiabált künn az udvaron:

– Fogjátok kereken az épületet! Mindenki állja meg a maga helyit, mert ha valamelyik rosszul viselkedik, jaj a fejinek! Oszt bémenyek, és elintézem az intéznivalót!

  Béjött, ott vótak a sok románok benn a szobába’, s akkor meg vótak lepődve. Aszongya:

– Fel a kezekkel! Hátra arc, mindenki a falat nézze!

  Hát… nem vót micsinálni. Neki persze vót puskája, minden felszerelése. Szépen vette a telefont, leszakította a vezetéket, hóna alá csapta…

– Na osztán ne próbáljatok kimozdulni a házbul, mer’ amelyik először lép ki, agyonlövöm azonnal! Én nem irtani jöttem, én szógálatot teljesítek.

  Osztán elvitte a királyi főhadnagynak a telefont. Az majd seggre ült. Jó istenem, hogy létezik? Egy ember, és ottan teli vótak őrséggel…”

  

Említettem már a Belényes környéki tragikus eseményeket. A román katonák vérengzéseit megörökítő visszaemlékezések az ottani szájhagyományban kilenc évtized elmúltával már esetenként többek voltak az egykori történések realisztikus elmondásánál, azokban olykor már a típusalkotás folklórmechanizmusa és különféle népköltészeti motívumok is szerepet kapnak, legyen szó az isteni büntetés ősi toposzáról, vagy a jó románok/rossz románok más vidékekről is ismert bináris oppozíciójáról.

Így például a helyi emlékezet szerint míg a tatárfalusi románok (lám, már a falunév is beszédes!) élen jártak a köröstárkányiak kirablásában, a szomszédos kistárkányiak nem vettek részt a szabadrablásban, sőt még be is fogadták a menekülő tárkányi magyarokat. E faluban mesélték, hogy évtizedekkel később egy köröstárkányi kőműves Tatárfalván dolgozva értesült arról, hogy ott lakik tulajdon nagyapja gyilkosa, és amikor beállított hozzá, hogy felelősségre vonja („Most mit szólna maga ahhoz, ha én ezt a malteros kanalat a fejébe vágnám? Miért lőtte őt meg?”), az akkor már idős ember falfehérré vált, és egy szava sem akadt.

Bibliai előképe (1Móz 18, 20–33.) van annak a kisnyégerfalvi történetnek, hogy a bevonuló román tiszt azt mondta a falubeli románoknak, hogy ha akad közöttük tíz… kilenc… nyolc… egyetlen ember, aki kezeskedik a helybeli magyarokért, akkor nem végezteti ki őket, ám egyetlen román sem vállalta a kezességet, és így az elfogott falubeli magyarokat megölték.

  

A Gyulafehérvár melletti Magyarsárdon a leleményesség segített hasonló kiélezett helyzetben. A helyi történet szerint egy magyar férfi, látva a románok gyülekezését, puskával bement a helybeli ortodox paphoz, és megfenyegette, hogy ha nem csendesíti le a népet, a szemük láttára fogja lepuffantani őt. A román pap félelmében kiszólt az ablakon, és békére intette a nemzettársait, mire azok eltávoztak, és nyugton maradtak.

 

Az elmúlt száz év Trianonról alkotott képe nem volt egységes az egymást követő politikai kurzusok idején. A két világháború közötti időkben a hivatalos politika része volt az 1920-as békeszerződés revíziója, ám egyébként is nemzeti közmegegyezés volt abban, hogy Trianonban káros és igazságtalan döntés született. A Horthy-korszakban nagy számban született publicisztikák, hírlapi cikkek, a közoktatás, de még egyes szépirodalmi alkotások is erősítették és fenntartották ezt a narratívát, így aztán értelemszerűen a közbeszéd sem tért el tőle, így a folklorizálódott emlékek sem. Gyökeresen megváltozott e tekintetben a helyzet a második világháború után, a kommunisták hatalomra kerülésével: Trianon és a határon túli magyarság jogsérelme, egyáltalán az, hogy jelenlegi határainkon kívül is élnek magyarok, egészen a rendszerváltásig tabunak számított, igazából csak a néprajzi és egyes szépirodalmi művekben lehetett említést tenni róla.

Azonban a folklórban többek között az a szép, hogy szinte egészében érintetlenül hagyta a közéleti nyilvánosságra felülről oktrojált kényszer: szűk körben, helyi közösségekben, és legfőképpen a családon belül inkább többé, mint kevésbé beszédtéma volt az, hogy mi és hogyan történt az első világháborút követő években és azóta. Többek között tehát a folklór volt az a parázs a hamu alatt, amely lehetővé tette, hogy Trianon hiteles emlékezetéről beszélhessünk, még ha ez az elbeszélés-hagyomány annyiban speciális is, hogy esetenként kiszínezte a teremtő képzelet. Miként az Erdélyi-hegyalján az ottani 1848–49-es genocídium emléke még másfélszáz év múltán is döbbenetes elevenséggel tolult fel az akkori eseményeket firtató folklórkutató kérdéseire, a Kárpát-medence legkülönfélébb tájain, kivált a határokon túli területeken mára a száz esztendeje történtek is részei már a nemzet kulturális emlékezetének.

 

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                  Magyar Zoltán, a BTK NTI tudományos főmunkatársa