Egyházi előírások az 1917-es tífuszjárvány idején

A társadalomkutatás alapvetése szerint a népi kultúrában a szokás az élet egészét szabályozta, hegemón szerepén legfeljebb az állam vagy az egyház törvényei változtattak.

 

 Nagyításhoz kattintson a képre!

 

A keresztény erkölcs érvényesülése felett őrködő egyház viszonya a társadalom belső, öntörvényű működése révén kialakult „íratlan szabályok”-hoz, „élő szokások”-hoz gyakran ellentmondásos, néha ellenséges volt. A szokások erőteljes kulturális beágyazottsága esetén az ellentétek okozta feszültség kompromisszumot követelt vagy erőszakba torkollott. Ilyen természetű folyamatokat követhetünk figyelemmel a 19–20. század fordulóján a moldvai katolikus közösségek történelmében. Ebben a rövid időszakban, egy-két évtized leforgása alatt, részben a román állam irányából érkező nyomás hatására, a jászvásári püspökség minden olyan intézkedést véghez vitt, ami egy radikálisan „új világ” megalapítása és megszilárdítása céljából elkerülhetetlennek mutatkozott. A változtatások eredményeképpen a missziót felváltotta a püspökség, a filiák helyére plébániaközpontok létesültek, a külföldi misszionárius szerzetesek helyét a helyi szekuláris papság foglalta el. Az intézményi szintű változások a vallási és a hétköznapi életre, életmódra és a kultúrára is kihatottak. A modernizálódó egyházban teret hódított az írásbeliség (ill. a könyvkultúra), ami háttérbe szorította a szóbeliség szerepét. Ennek következményeként például az emlékezetben őrzött imák mondása fokozatosan elmaradt, az imádkozás egyre inkább az imafüzetek olvasásában merült ki. A korábbi, „hagyományos”, magyar nyelvű népi vallásosságot a román nyelvhez kapcsolódó egyházias, hivatalos vallásosság váltotta fel. A vallási életre vonatkozó „új világ” természetesen száz év távlatában sem látható a maga teljességében, és a globalizmus helyi lecsapódásait illetve hatásait nyomon követve, ma már az is kérdés, hogy egyáltalán beszélhetünk-e – akármilyen értelemben – (meg)szilárd(ult) új világról. A levéltári források adatai alapján, a jászvásári (Iași) egyházmegye szerepe a helyi szokások megváltoztatásában, katolikus szóhasználatban: keresztényiesítésében vitathatatlan. Nem kizárólag és nem is kifejezetten a keresztény hitrendszerrel összeegyeztethetetlen hiedelmekre, képzetekre kell itt gondolunk. Szimbolikája révén a nyelv, a népviselet, a népzene stb. mind-mind olyan jelenségnek számított, amely a maga akkori formájában az egyházvezetés számára elfogadhatatlannak minősült.

 

 Nagyításhoz kattintson a képre!

 

A kritikus területek egyike az öltözködés volt, kiemelten a nők viselete, amelyre az egyház nagy figyelmet fordított. A püspökök rendszeresen kibocsátott körleveleikben újra és újra emlékeztetik híveiket a keresztény öltözködés módjára. A 20. század elején az előírások értelmében a nők a templomba csak fejkendővel (falvakban: kerpaviselettel) léphettek be. Előírták továbbá, hogy „se mellük, se karjuk ne legyen fedetlen; ne viseljenek átlátszó anyagból készült ruhát; szoknyájuk bokáig érjen; lábszáruk ne látszódjon ki; az öltözet szabása ne tükrözze a női test formáját (…); minden bűn, amit illemtelen, kirívó ruházatukkal követnek el, az ő fejükre száll” (Mihai Robu püspök. In: Parochia Romano-Catolică Valea Seacă 1/1843. II. 1843–1943. 237. lap.).

Adódott ellenben olyan rendkívüli helyzet is, amikor az egyház megszólalását nem a keresztény hit védelme és nem is valamiféle (egyház)politikai érdek, hanem egészségügyi, higiéniai krízis tette szükségessé. Ez történt 1917-ben, a tífuszjárvány romániai elterjedése során, amely Moldvában is szedte áldozatait. Az alábbiakban idézett levélben arról értesülünk, hogy a püspökség a járvány terjedésében kulcsszerepet játszó ruhatetű, fejtetű szaporodásának akadályozása céljából betiltotta a katolikus nők fejviseletének, a kerpának a használatát.

Dioecesis Iassiensis
Vicariatus Foraneus
Sirethensis
Gherăești, 3 Aprilie 1917.

Kegyelmes Atya,

A Szt. Püspökség rendeletének megfelelően, amit éppen e napon bocsátottak ki, kérem Kegyelmedet, a templomi szolgálat során hirdesse ki, hogy a nők ne viseljék a kenderből készült fejkendőjüket, hiszen abba fészkeli bele magát a tetű, ami a tífusz terjedését gyorsítja. A Szt. Püspökség arra utasít minket, hogy a rendelettel ellenszegülő nőket ne engedjük be templomainkba, sem ünnep- sem hétköznapokon, kérésükre votív misét ne mutassunk be és ne engedélyezzük számukra a keresztszüléséget.

A rendelet a csapás végérvényes elmúltáig marad érvényben.

Üdvözli: Ant. Mărghit, Szeret vikáriusa

Kapja: Gheorghe Istoceanu, Oțeleni [plébánosa]

(In: Dispozițiunile autorităților bisericești în legătură cu exercitarea cultului 1899–1944. Parohia Romano – Catolică, Valea Seacă. [Az egyházi hatóságok vallásgyakorlással kapcsolatos intézkedései 1899–1944. Római – Katolikus Plébánia, Bogdánfalva] 6. lap.)

Az 1877–1878-as orosz-török háború és nagyszámú áldozatainak emléke sokáig élt a moldvai katolikusok emlékezetében. A férfiak megcsappant létszáma következtében az első világháború idején besorozottak közé sok serdülőkorú, 14–15 éves fiú is került. A tífuszjárvány áldozatai között nemre való tekintet nélkül, elsősorban az időseket és a kisgyermekeket találjuk.

A vész elmúltával, a fentiekben éppen csak „megpendített” történet pontosan ott folytatódott, ahol abbamaradt.

                                                                                                                                                                        

                                                                                                                                                                                             Iancu Laura

                                                                                                                                                                                                                                 

                                                                                                                                                                                                                                                                                      

 

A képek forrása: 1940-es évekből származó képek Magyarfaluból (Arini, Románia), a szerző gyűjtéséből.