Egy falusi unitárius lelkész kultúrától való elzártság miatt érzett magánya

A 19. századi falusi unitárius lelkészek elzárt-bezárt helyzetüket habitusuktól, érdeklődési körüktől, szellemi igényeiktől függően különbözőképpen élhették meg.

Jánosfalvi Sándor István (Lókod, 1804 – Homoródjánosfalva, 1879) az az erdélyi pap volt, akit a kortársi visszaemlékezés szerint ritkán lehetett könyvek nélkül látni: bármerre ment „zsebei, hónalja, keszkenője, nem ritkán még egy tarisznya is” tele volt rakva könyvekkel. Vette, szerezte, cserélte, gyűjtötte a könyveket, a korban nem is emlegették másként, csak „könyves Pista”-ként, „könyves pap”-ként. A könyvgyűjtés az életében nem egyszerű passzióként volt jelen, a leírások szerint megszállott módon építette könyvtárát homoródjánosfalvi házában, folyamatosan kutatva fel hozzá a régi és unikális könyveket. (Egy 1860-as levelében 1600 kötetből állónak mondja könyvtárát.) Gyakran megfordult különböző boltokban, vegyeskereskedésekben, ahol „bibliomaniakus lelke határtalan örömére” mindig talált a felszaggatásra odavitt könyvek között olyat, amelyet érdemes volt megszereznie.

„Évszakonként rendesen utrakelt. Idő, távolság, hideg, sár, víz nem tartották vissza. [...] Bármerre ment: minden háznak szives látogatója, minden uri embernek, papnak, mesternek bizalmas barátja, meghitt embere volt.” Azonban látogatásai többnyire egyetlen célt szolgáltak. „Könyvtárát, könyveit mindenkinek jól esmerte, jobban mint tulajdonosa. Ha megszeretett egy könyvet, elkérte, elvitte, kicserélte vagy megvette, az övé lett, annak kellett lennie.” Darkó Sándor, homoródjánosfalvi unitárius lelkész szerint Sándor István egy-egy fontos könyv megszerzését soha nem adta fel, akkor sem, ha minden rábeszélés kevésnek bizonyult. Ekkor egy másik szövetséges segítette: az elmúlás. „Tudott várni, míg hű szövetségese czéljának kivitelére elkészítette az utat. Ekkor előállott. Lett az özvegyeknek legközelebbi vigasztalója. És a könyv, illetőleg könyvek meg lettek szerezve, s ha más különben nem lehetett: egy kis spártai ügyességet is megengedett magának, de a jó könyveket a tudomány, az emberiség hasznára, meg kellett menteni az eltévedéstől. És a könyvszerzésnek ez utolsó módja »nem bűn, de kötelesség« szokta volt mondani.”

 

 

 Nagyításhoz kattintson a képekre!

1. kép:  Jánosfalvi Sándor István Tudományos napló című kéziratos gyűjteményének címoldala. (Székelykeresztúri Unitárius Egyházközség Kézirattára, lsz.n.)

2. kép: Jánosfalvi Sándor István kéziratban maradt Régi jeles halotti -s más alkalmi beszédek gyűjteménye című művének címoldala. (Teleki Téka, Ms. 0471)

 

Jánosfalvi Sándor István élete Benczédi Pál szerint „folytonos munka és lelkesedés volt a mult értékeinek a megmentéséért. Rajongó szeretete sokak előtt nevetségesnek tűnt fel, de ő azért mindig hitt munkájának sikerében.” Nem csupán gyűjtötte a könyveket, de szenvedélyesen írt is. „Hitte, hogy azokat a köteteket, melyeket megírt s melyeket szépen be is kötött, előbb, utóbb nyomtatásban is ki tudja adni. Az írás Sándor Istvánnak lelki kényszere, leginkább szeretett munkája volt.” Hatalmas kézirati kötetei azonban egy kivételével (amelyet Benczédi Pál rendezett sajtó alá) soha nem jelentek meg. Ez utóbbi (a Székelyhoni utazás a két Homoród mellett című kötete) nemcsak élvezetes olvasmány, de kitűnő művelődéstörténeti forrás is, amelyet még nem aknázott ki kellőképpen a kutatás.

Mindezek alapján nem meglepő, hogy életének utolsó, a Felsőfehéri egyházkörben található állomáshelyéről, a mindentől távol fekvő és ekkor kevéssé művelt nép által lakott Datkról írott leveleiben elsősorban a szellemi élettől, a kultúrától való elzártsága miatt panaszkodott. Miként írja: „rajtam is bételék a – Homo proponit Deus disponit [ember tervez, Isten végez] – mondat, mert feltett czélom ellenére – terhes házi körülményeim miatt – nem meheték ki.” Mik voltak e terhes házi körülmények, amelyek az egyébként szellemileg és fizikailag is mozgékony lelkészt a faluba zárták?

 

Nagyításhoz kattintson képre!

3. kép: Jánosfalvi Sándor István levele Nagyajtai Kovács Istvánnak. Datk, 1860. okt. 15. (Magyar Unitárius Egyház Kolozsvári Gyűjtőlevéltára, Nagyajtai Kovács István hagyatéka, Levelezés)

 

Panaszainak kiindulópontja korával és egészségének romlásával volt összefüggésben: szemei gyengülése miatt sötétedés után gyertyafénynél a legkedveltebb tevékenységét, az olvasást és írást már nem volt képes végezni, melyekkel – mint írta – „régebben igen hamar és könnyen tölt el idöm: s e miatt a Téli hoszszú estvék oly lélek ölő, s komor-korságba ejtő únalommal telnek el, hogy a leg únalmasabb magány-rendszeres Americai fogolynak se terhesebben.”

A megszokott szenvedély, az írás-olvasás végzésének hiányában pedig a szellemes társalkodás maradhatott volna számára, azonban a környéken nem talált ehhez megfelelő társat – miként Kriza Jánoshoz 1862-ben írt levelében megfogalmazza: „e félvad Nép közt egyetlen egy Háztáj vagy Személy sints olyan kivel éldelve-társalkodni lehetne, söt a szomszéd falvakban sints mint p. o. Udvarhelyszéken.”

Erős hiányként fogalmazódott meg leveleiben annak vágya és lehetetlensége is, hogy bizonyos időközönként lehetősége legyen valamilyen nagyobb városba elmenni és ott kulturális intézményeket felkeresni. Ebben egyszerre akadályozta az, hogy a közelben nem volt ilyen város, és az, hogy távolabb nem tudott elmenni amiatt, mert senkit sem tudott megbízni, aki ez alatt az idő alatt lelkészi teendőiben helyettesítette volna. „Itten nem lévén senki a ki helyettem szólgáljon [...] a helybeli és Hevizi Mesterek [tanítók] valóságos tudatlan és szólgálni se nem tudó, se nem is akaró brutalis emberek lévén valóságos Rabja vagyok Hivatalomnak, a ki, rettegés nélkül csak Jánosfalvára is alig mozdúlhatok.” Lelkész- és tanítótársai egy részéről a Székelyhoni utazás a két Homoród mellett című munkájában sem nyilatkozott ennél sokkal hízelgőbben: „fájdalom, vannak olyan belső embereink, kiknek minden nagyítás nélkül szólva, ganéhányó lapát és csép bizonyosabb inkább illik kezükbe, mint könyv és penna.”

Milyen kulturális lehetőségekről álmodozott egy különös unitárius lelkész, melyeknek hiányában úgy érezte, hogy abban a nagy elzártságban „valósággal el vadúl, el zsibbad, el egésségtelenedik mind test mind lélek egyaránt?” „Ha egy nagy város közelében laknám” – írja levelében Sándor István –, „bár ha minden két három hétben is egyszer, oda bé menve, vagy egy Theatrumba, vagy egy egy mivelt ember társaságába, vagy musika halgatni, Casinó satb, satb. menne az ember s ezzel [...] recreálni magát.”

Mindezeken azonban parancsoló, engedékenységet nem ismerő, nehezen összeférhető természete miatt nem tudott változtatni, más, jobb, városi vagy nagyváros-közeli egyházközségbe nem nevezték ki, és végül 1867-ben, 63 esztendős korában lemondott a datki lelkészi tisztről, és visszavonult jánosfalvi birtokára, könyvei közé. Itt hunyt el 1879-ben. Gazdag könyvtárát a Székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumra hagyta.

                                                                                                                                                                   

                                                                                                                                                           Szakál Anna

 

 

Felhasznált irodalom:

Benczédi Pál: Jánosfalvi Sándor István (1804–1879). In: Jánosfalvi Sándor István: Székelyhoni utazás a két Homoród mellett I. (Erdélyi Ritkaságok, 7.) Minerva, Kolozsvár, 1942. 5–13.

Darkó Sándor: Sándor István emléke (1804–1879). Keresztény Magvető 1880. (2) 143–147.

Jánosfalvi Sándor István: Székelyhoni utazás a két Homoród mellett. I–II. (Erdélyi Ritkaságok 7–8.) Minerva, Kolozsvár, 1942.

Jánosfalvi Sándor István levelei Székely Mózesnek és Kriza Jánosnak. Magyar Unitárius Egyház Kolozsvári Gyűjtőlevéltára, Az unitárius püspök iratai, 1858–1862.

Jánosfalvi Sándor István levelei Nagyajtai Kovács Istvánhoz. Magyar Unitárius Egyház Kolozsvári Gyűjtőlevéltára, Nagyajtai Kovács István személyi fondja.