Nagyböjt, Nagyhét – avagy a nagy „Dolgok”

Amikor Keresztes Szent János (1542–1591) írásba foglalta a sokak által azóta is gyakran idézett intelmét, miszerint: „Soha ne elégedj meg azzal, amit megértesz Istenből, hanem csak azzal, amit nem tudsz felfogni belőle!”, aligha gondolt arra, hogy szavai a kutatómunkára is értelmezhetőek. Felszólítása különösen elgondolkoztató a kultúra kutatásával foglalkozó tudományszak számára.

Hiszen a néprajztudomány tárgya végső soron maga az élet, az állandó változásban létező emberi közösségek élete, amihez nemcsak a tudományos megfigyelés különféle módszereivel, de a megismerést szolgáló szemlélődés és a nyughatatlan kíváncsiság vágyával is közelítünk. Ezt a kultúrára jellemző dinamizmust a legplasztikusabban a szokások tükrözik, így tehát a nagyböjti időszak szokásai is.


A szokások többsége ugyan térhez és időhöz kötött, egy nagyobb folyamat egyetlen elemét alkotják. Egy éppen megfigyelt szokásban tehát az előzményeket és az utóhatást (a célt) egyaránt látnunk, keresnünk kell, ami egyszerre mozgó és stabil. A szokáskutató azt a pillanatot kívánja megragadni, amelyben a múlt, a most és a jövő – valamiképpen – együtt van jelen. A nagyböjti szokások többsége, legyenek azok a mindennapi vagy a vallási élettel kapcsolatosak, olyan eljárások, amelyek nem azonnal, hanem hosszú távon vezetnek eredményre vagy hoznak termést. A szántás, a vetés és minden földműves munka termésének beérésére hosszú hónapokat szükséges várakozni. A nagyböjti vallásos áhítatok, bűnbánó cselekedetek bár rövidtávon is formáló erejűek, a hívő számára a végső bizonyosságot, a „fellélegezés pillanatát”, a halál, az „ítélet napja” hozzák meg. Itt mutatkozik meg a hagyomány leglényegesebb jegye, ami egyszersmind a szokások alapmotivációja is, ti. a bizonytalanság és az abból fakadó szüntelen újrakezdés. Íme, mindezek illusztrálására két vallomás a magyar nyelvterület két, egymástól távol eső pontjáról.

„Ez mind szép es, jó es, csak azt az egyet kezdtük elfelejteni, hogy a meénk a munka s az Istené az áldás. A jégnek el szabad verni a határt akkor es, ha a főd minősített vetőmaggal van bévetve, s a villanypóznának neki lehet menni a legdrágább autóval es.” (Tánczos Mihály. In: Tánczos Vilmos: Elejtett szavak. Egy csíki székely ember nyelve és világképe. Csíkszereda, Bookart, 2008. 215. )
„Hányszor leülök én így (…). Drága jó Istenem! Leütöm a fejem, gondolkodom. Minden bűn megvan bennem, minden jóra hanyag voltam. (…) De az Istent nem bántottam. (…) Ettől az Isten országába mehetnék rögtön. Aztán mégis az egész életem úgy-e milyen volt? (…) Mikor meghallom, hogy a lélekharang megint szól: üdvözítő Jézusom! Vajon a következő lélekharang nem nekem szól-e? Oszt akkor mondják majd, hogy meghalt Gari Margit… De vajon a lelkem hol reszket akkor? Mert úgy mondták, hogy az ítéletre remegve megy a lélek, mert nem tudja, hogy jobbra vagy balra lesz-e állítva.” (Gari Margit. In: Fél Edit (szerk.): Margit és a halál. Beszélgetés életről, halálról, túlvilágról. Vigilia, 1985/11. 866.)

 

Sioagardi web

                                                                                                                Sióagárdi menyecske téli, vasárnapi ünneplő viseletben (Manga János fényképe, 1942)

                                                                                       Nagyításhoz kattintson a képre!


A tavaszi időszakhoz, illetőleg a húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódó tevékenységek és szokások a néphagyomány azon rétegéhez tartoznak, amelyekben a fenti vonások a legélesebben jelennek meg, hiszen bennük az emberi létezés és gondolkodás legnagyobb kérdése, a halál és az „újjászületés” rejlik. Ennek oka csak részben magyarázható a keresztény liturgikus renddel, az egyházi év sajátos – a polgári esztendőt is átjáró – tagolódásával, végső soron a kereszténység húsvéti üzenetének a meggyökeresedésével.

A nagyböjti időszakban, a néphagyományban, a népi vallásosságban ugyanazok a folyamatok mennek végbe, mint aminek a természetben lehetünk a szemtanúi. A Jézus negyvennapi böjtölését és kínszenvedését mintegy átélő, végigelmélkedő, meggyászoló hívő külső megnyilvánulásai, megváltozott életmódja (böjt, absztinencia, fogadalmak sokasága, mulatozástól és társas együttléttől való távolmaradás, gyászruhaviselet, szakállnövesztés stb.) által is kifejezésre juttatja „meztelenségét”; mintegy tetszhalottá válik. Szokások, tabuk, hiedelmek egész sora jellemzi, kíséri napjainkban is ezt a végletekig lecsupaszított negyven napot. Láthatjuk ebben a sokszínűségben a fizikai, biológiai, lelki, társadalmi szükségletek természetes, olykor „emelkedett” kielégítését is. A nagyböjti szokások mindegyike a Húsvétra irányul. A hamvazószerdai hamvazkodás, a pénteki keresztút, a virágvasárnapi barkaszentelés, a nagyhét liturgikus és paraliturgikus eseményei, a harangok elnémulása és a kerepelők erőtlen virrasztása, a szentsír őrzése, a tojásfestés, a pászkasütés, a sonkafőzés és minden egyéb emberi tett, gesztus, egy-egy apró lépés a Húsvét irányába.

                                                                                                                                                                    Iancu Laura

 

A kép forrása: BTK Néprajztudományi Intézet Adattár, https://hu.museum-digital.org/index.php?t=objekt&oges=458803